Belépés
Elfelejtettem a jelszavamat

Sóhaj

2017-10-23

Kéne egy mély levegő.
Szorít az élet.
Feszengve ül mellkasomon a magány,
És hajamba bújik a fájdalom,
A bánat bús keringőt jár combom táján,
Hogy térdemnél az ürességre kacsintson.
Egymással, kacérkodnak, egymást ingerlik.
A harag időnként kibújik köldökömből,
De nem marad sokáig, mert pusztítani
Nincs mit, építeni nem tud,
A káoszban pedig ő sem nagyobb úr
egy szakadt koldusnál.
Ülök a metrón, és fuldoklom.
Könyv a kezemben, könny a szememben,
És nem merül fel egyik emberben sem,
Hogy mosolyogjon.
Csak úgy magában, másokra.
Szorít az élet. Lazítsunk rajta egy mosollyal.

Hozzászólások (0)